2008 november 14

Kedves kollegáim és diákok, barátaim és látogatók!

Tegnap, 2008 november 13-án kaptam meg a végleges diagnózist: a daganat a torkomban rosszindulatú, rák, Naso-Pharynx-Carcinom. A hírt feldolgozni az egyik legnagyobb kihívás, ami engem valaha ért.

Az élet kellős közepén csapott le rám. Jézus ígérete János evangéliumában „Azért jöttem, hogy bőséges életük legyen” jellemzi az elmúlt időszakomat. Ha a 61 évemet kiértékelem, meg kell állapítanom, többet nem lehet az élettől elvárni, mint amennyi nekem kijutott belőle. Úgy látom magamat, mint aki elölről-hátulról kivételezett és gyakran csodálkozom, miért éppen engem kényeztet el Isten ennyire.

Hivatásbelileg a pályafutásom csúcspontján látom magam. Ebben az évben két tankönyvet hoztam nyilvánosságra és több projektet indítottam el. Előadásokat tartani és diákokról gondoskodni ugyan a korom előrehaladtával egyre fáradtságosabb, de egyre több beteljesedést is jelent. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy nem mindenki (diákok és kollégák) kedveli a fellépésemet, és vannak olyanok is, akik nem szeretnek. De a diplomásaim átlagon felüli száma és az egyre több személyes (azaz a tananyagon túllépő) beszélgetés a diákjaimmal azt mutatja, hogy mégiscsak jónéhányuknak a bizalmát sikerült elnyernem és többet jelentek számukra, mint csupán az egyik professzoruk. Ez az, ami ugyan egyre több erőfeszítést igényel, de a beteljesülés érzését is előidézi (munkapszichológusok ezt a flow fogalmával írják le).

Egy kis településen lakunk, tágas házban és nagy kerttel, a berlini munkahelyemtől autóval és vonattal jól elérhető helyen. Anyagilag biztos lábakon állunk. Még ha az élet költségei állandóan emelkednek is és az euró bevezetése óta a berlini közalkalmazottak jövedelme stagnál is, még mindig jóval több áll rendelkezésünkre, mint amennyire szükségünk van. A világ különböző tájaival fennálló kapcsolataink révén a többletünkből szívesen és oda tudunk adni, ahova a segítség meg is érkezik – ez is az életminőség egy fajtája.

Hasonlóképpen áll a dolog az egyházközségünkkel is. Ez Németország leginkább növekvő gyülekezeteinek egyike. Egyre több ember található a lakókörzetemben is, akik megbízható kapcsolatokat keresnek. Ezt találják meg először emberek között, azután Istennel is. Hogy ebben nekem bizonyos szerepem van, nem a saját nagyszerű teljesítményemnek tudom be, hanem Isten ajándékának számomra és a környezetemnek. Ugyan a gyülekezetben is vannak mélypontok, vitatott nézetek és ellentmondások, de az előrehaladás nyilvánvaló – az élet kellős közepén állok.

A figyelmem központjában azonban a családom áll. 23 éve élek a legcsodálatosabb asszonnyal házasságban, aki számomra csak létezhet. Még ha a kapcsolatunk nem is volt mindig egyszerű és mélypontokat is megéltünk, a szeretet közöttünk állandóan nőtt. Ahol ma állunk, azért friss házasok is megirigyelhetnek. Hogy egymáshoz mindig hűek maradtunk, ugyancsak nem a mi hőstettünk, hanem Isten különleges kegyelme számunkra. Az eredmény látványos.

A négy gyerekünkért ugyancsak a hálánkat tudjuk kinyilvánítani. A két lányunk diák (az egyik éppen Torontóban dolgozik az orvosi doktorátusán, a másik most kezdett el Freiburgban pszichológiát tanulni), a két fiú még gimnáziumba jár: az egyik érettségi előtt áll, a fiatalabb 15 éves. Mind a hatan szeretünk együtt síelni vagy szabadságra menni, a Nobody Is Perfect társasjátékot játszani és együtt muzsikálni. Tanulunk az érettségire vagy kutatási stratégiákat beszélünk meg, az osztályban kialakuló csoportokat vagy a pubertáskori szexualitás problémáit. Nem csoda, hogy a négy gyereknek nem kevésbé nehéz a betegségem hírét feldolgozni, mint a feleségemnek és nekem.

Azaz hát – ami engem illet, nem is annyira nehéz, mint azt sokan gondolnák, és mint ahogy az ilyesmit előre kigondoltam. Az elképzelés, hogy hamarosan Istenhez kerülök és az örökkévalóságot vele töltöm, lényegesen vonzóbb, mit rádió- és kemoterápián átesni és az életemért küzdeni. Ezt egy kicsit részletesebben el kell, hogy magyarázzam.

Azok a diákok, akik már diplomaszemináriumot vagy más szakot felvettek nálam, ahol „soft skill”-ekről is szó van, tudják, mennyire kiállok a célirányos tevékenységek mellett (a diplomamunkában, diákelőadások kidolgozásánál, de az egyetem elvégzésében, az egész életre vonatkozólag.) Nekik már elmeséltem, hogy miután hitre tértem, egy keresztény diákmozgalomban segítséget kaptam ahhoz, hogy az életcélomat Istennel megbeszéljem és írásban megfogalmazzam. Hogy ezt annak idején lerögzítettem, az életem számos, néha fontos döntésében jelentős segítséget jelentett. A diplomaszemináriumban nem árultam el, mi pontosan ez az életcél, mert túl személyes, de a jelenlegi helyzetemben megszellőztethetem a titkot.

Mielőtt meggyőződéses ateistából hívő keresztény lettem, nagyon nehéz időszakon estem át. A depresszióm elsősorban szívzavarokban nyilvánult meg. Az egyik kardiológustól a másikig rohangáltam és nem akartam nekik elhinni, hogy makkegészséges vagyok – csak a szívritmuszavaraimra figyeltem és az éjszakáimat pánikban töltöttem, hogy melyik pillanatban áll meg a szívem. Ez a halálfélelem (amiről úgy gondolom, egészen normális és természetes) vitt el arra az gondolatra, hogy talán mégis van valamiféle Isten, aki engem ettől a rettegéstől meg tud szabadítani. Ebből a tapasztalatból vezettem le néhány évvel később az életcélomat: Istennel egy olyan szoros személyes kapcsolatban (l. gottkennen.com) szeretnék élni, hogy ez az életem végén erősebbnek bizonyuljon, mint a testem természetes reakciója, a halálfélelem.

Évtizedeken keresztül annyira jó dolgom volt, hogy nem tudhattam, milyen messze vagy közel jutottam ehhez a célhoz. Még aggódtam is: Ha minden jól megy, könnyű Isten mellett hitet tennem; de mi lesz, ha nehezebb idők köszöntenek be?

A választ 6 évvel ezelőtt kaptam meg, amikor kevéssel szívinfarktus előtt álltam és egy sztentet ültettek be. A beavatkozást ébren éltem meg, a monitoron követhettem. Tudatában voltam annak, hogy az operáció félresikerülhet és az artéria a tágításkor felszakadhat. A legnagyobb meglepetésemre azonban minden halálfélelem távol állt tőlem és az operációs asztalon Isten közelségét intenzívebben éltem meg, mint az irigylésre méltó életszakaszaimban.

Ez a tapasztalat segít most is a halállal szembenéznem. Ha Isten úgy döntene, hogy most vagy hamarosan magához szólít, én lennék az utolsó, aki ez ellen kifogást emelne.

De nem vagyok egyedül. Itt van a családom, barátaim, emberek az egyházközségben, kollégák, diákok, akiknek – különböző mértékben ugyan, de – szükségük van rám. Amennyire Istent az utolsó 32 évben megismertem és a gondolkodásmódját követni tudom, minden amellett szól, hogy még meg akar tartani engem – ezért vagyok kész a terápia strapájának alávetni magam és ezért kérek mindenkit, aki tud, hogy imádkozzon a gyógyulásomért – akár csoda, akár terápia útján. Hiszek abban, hogy Isten egy ujjpöccentéssel egészségessé tud tenni – még ha a mi szélességi fokainkon, a high tech orvostudomány országaiban ezt ritkábban is teszi, mint a világ más részein, ahol az emberek jobban rászorulnak a beavatkozására. Hogy ezt nálam is meg akarja-e és fogja-e tenni? Amennyire én őt ismerem (és az nem kevés), úgy néz ki, igen. Ebből indulok ki, ebben hiszek, és ezért fogok harcolni.

Tudom azonban, hogy „az ő gondolatai magasabbak, mint az én gondolataim” (mit ez az Ószövetségben, Izaiás könyvében olvasható). Akármilyen szorosan élek is vele és akármennyit is megtapasztaltam már tőle, sok mindent, nagyon sok mindent nem látok át. Így nem marad más választásom, mint az elvárt gyógyulásomat is az ő kezébe tenni. Nem kétséges előttem, hogy ő bizalomra méltó. Szeret engem és a családomat, a barátaimat és minden hatalom a rendelkezésére áll, hogy valamennyiünk számára a legjobbat vigye véghez. Azonban, hogy mi ez a legjobb, erre nekünk, embereknek (sajnos) más a mércénk, mint neki. Milyen gyakran tapasztaltam, hogy az imáimat (látszólagosan) nem hallgatta meg, hanem csak később derült ki, hogy mennyivel jobb volt az ő megoldása, mint amit én kértem tőle! Igaz, vannak ügyek, ahol ez (még) nem derült ki ilyen nyilvánvalóan. De eleget kaptam tőle már az életben, elég bizalmat épített fel bennem, hogy ott is teljes hittel rábízzam magam.

Így ezzel a diagnózissal is. Ez nem szép, sőt, kimondottan ronda. Az előttem álló kemoterápia félelmeket vált ki belőlem. De ezeket is át tudom adni Istennek, rá tudom bízni magam és bizakodva tudok a jövőbe tekinteni. És ez többet ér, mint mindaz összesen, amit eddig az életben már megkaptam.

Visszajelzés:  aatsolymosi.com

German Englisch