Kedves látogató,

kitörő örömmel közlöm Veled, hogy szerencsésen túlestem életem első szívműtétén. Képzeld el, egy vasdarabot döftek a szívembe a lábamon keresztül, és ez még ma is benne van. De olyan ügyesen bökték, hogy tőrrel meg efféle gyilkos szerszámokkal szemben ez a szívemet nem megállította, hanem megreparálta. Így most részint műszívem van.

Na de kissé komolyabbra fordítva a szót, mint ahogy az ügy megérdemli, meg kell állapítani, hogy komoly ügy volt. Úgy kezdődött, hogy kb. két héttel ezelőtt fűnyírás közben egy olyan jellegű fájdalmat éreztem a hátamban, amit addig még nem ismertem. Nem fájt nagyon, és amennyire én hipohonder vagyok, nyugodtam kijelenthettem volna, hogy majd elmúlik. Ha elmentem volna egy itteni keletnémet orvoshoz, bizonyára kaptam volna a hátamra kenőcsöt izomgörcs ellen. Szerencsére feleségem, Ingrid nem keletnémet orvos, így rögtön angina pectoris-ra gyanakodott, ami az én koromban nem ritka. Másnap elmentem egy kardiológushoz, aki sem ultrahanggal, sem EKG-val nem talált semmi bajt, de a megterhelő EKG alatt megint beállt a fájás, úgy, hogy a második terhelési fokozatot nem is tudtam teljesíteni. Erre abbahagyta és adott mindenféle gyógyszert, többek között egy életmentő spray-t is (nitroglicerin vagy ilyesmi, de nem robban). Ezen a napon még háromszor jött rám a hátfájás, és a spray elmulasztotta. Ettől Ingrid eléggé aggódni kezdett, de a következő terminust csak 10 nap múlvára kaptam. Viszont elkezdtem szedni egy béta-blokkoló nevű gyógyszert, amitől a hátfájások abbamaradtak, kivéve még kétszer, amikor az éjszaka kellős közepén jött rám, Ingrid elég nagy riadalmára. És egész idő alatt rettenetesen kimerültnek éreztem magam, úgy, hogy a szemeszter elejét ki is hagytam, beteget jelentettem.

Lassan eljött a múlt csütörtök, amikorra a kardiológus a stress-szívvizsgáltra rendelt. Ez helyettesíti a megterhelő EKG-t: a szívet egy gyógyszer segítségével olyan állapotba hozzák, mintha meg lenne terhelve és ultrahanggal nézik, hogy hogy reagál. Viszont nem veszélyes, mert valójában nincs megterhelve.

A gyógyszert intravénásan viszik be. Amikor belém eresztették a tűt, még mondtam Ingridnek (ő is jelen volt), hogy az én vegetatív labilitásom mellett egy ilyen döfés az én szívemnek már elég, hogy stresszhelyzetbe kerüljön. Ezt ugyan viccnek szántam, de sajnos igaz lett, mert elég hamar igen furcsa állapotba kerültem, pedig a stressz­gyógyszer még nem is jutott el belém. Az orvos is egy kissé megijedt, mert az ultrahangkészüléken már látta, hogy valami nincs rendben. Meg is szakította a vizsgálatot és rögtön felhívta a barátját a Deutsches Herzzentrum-ban, ahol másnapra (azaz múlt péntekre) kaptam terminust egy szívkatéter-vizsgálatra. Azzal meg tudják állapítani, hogy valamelyik artéria beszűkült-e már annyira, hogy be kell avatkozni.

Alapjában véve nemigen tudtuk, hogy mi minden vár rám, amikor a kórházban megjelentem, pl. hogy rögtön be kellett feküdni. Ezt eléggé utálom, mert sehol másutt nem tudok olyan rosszul aludni, mint egy kórházban. Szerencsére az utóbbi évtizedekben ezt csak egyszer kellett kipróbálnom, néhány évvel ezelőtt, amikor a gerincemből csapoltak folyadékot egy magyarországi rovarcsípés nyomán.

Most mindenestre beparancsoltak, és elég hamar sorra is kerültem. Ingrid nagy lelkitusa után úgy döntött, hogy ezúttal nem akar jelen lenni, mert az előző napi lerobbanásom (saját szemével látta, hogy a szívem csúcsa már nem mozog) meglehetősen megviselte. De nekem sajnos muszáj volt jelen lennem, és még az a kívánságom sem teljesülhetett, hogy inkább édes álomban viselném el az egész hercehurcát, mivelhogy szükség volt az aktív közreműködésemre. Így live tapasztaltam, hogy az ágyékomat érzéstelenítik – ennél rosszabb egész életemben csak az volt, amikor vagy 35 éve néhány centivel arrébb döfték belém a narkotikumot.

Mikor már az egész lábamat nem éreztem, egy hosszú cső került belém és az operáló orvos mondta, hogy most botlani fog a szívem, mert most ér el odáig a katéter. Tényleg botlott, lehetett látni a képernyőn is. A következő lépés volt a kontrasztanyag, amit a szívem kellős közepébe locsoltak bele – ettől egy soha nem érzett melegség támadt bennem. Közben kellett emelni a kezem, letenni, lélegezni, nem lélegezni, ilyesmi. Az orvos meg az ágyékomon manipulálta a szerkentyűt.

Tájékoztatott arról is, hogy az az artéria, amit már a kardiológus barátja is felfedezett, 90%-ig el van szűkülve, úgy, hogy most belém nyom egy léggömböt, amit fel fog fújni, hogy kitágítsa. Ilyenkor csak remélni lehet, hogy nem tágítja túl és robban fel az egész. De Isten vigyázott rám, úgy, hogy mindezek után még egy vascsövet is belém tolt, ami ott is maradt. Ez fogja megakadályozni, hogy az artéria ismét összeszűküljön. Mindezek után kész lettem, jöhetett a következő.

Elvileg akár lábon is elhagyhattam volna az operációs termet és hazamehettem volna földalattival. De inkább benn tartottak, hogy megfigyelhessenek, és aztán érzéketlen lábbal mégsem olyan jó földalattizni. De másnap reggelre már nyugodt lélekkel elbocsájtottak és hétfőn (tegnap) már két kemény előadást is megtartottam. Sőt, vasárnap este Berlinben volt egy gyűlés, hogy vagy kétszáz embernek számoltam be az egész tapasztalatról, hogy hogy hogy éltem meg ezalatt Isten közelségét, mint még soha előtte.

Ez egyébként valóban így volt. Emlékszem, 25 évvel ezelőtt Münchenben micsoda pánikot éltem át és a szívem minden dobbanását hallgattam, várva, hogy a következőt nem dobbanja. Pedig akkor makkegészséges voltam. Most pedig néhány hónappal az akut infarktus előtt, miközben belülről kilyukaszthatták volna a fő artériámat (az egyik velemkorú ismerősünkkel ez történt), teljesen Isten kezébe tudtam adni magam. Alapjában véve nem is lett volna számomra olyan nagy katasztrófa elbúcsúzni - egyedül az, hogy a családomnak van még szükségük rám. Sokan imádkoztak, és az egyik imádkozón keresztül üzente Isten nekünk a 91-es zsoltárt. Ennek nagyon sok sora passzolt a helyzetünkre és igéretnek vettük. Pl. amikor alá kellett írni, hogy az ilyen vizsgálat ennyi és annyi százalékos kockázattal jár, eszünkbe jutott a 7. vers: „Ha ezren is esnek el melletted és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el.”

Olyannyira jól álltak a dolgok, hogy Ingrid a szombat reggeli előadását nem mondta le Lipcsében (néhányszáz nő előtt beszélt házasságról, ilyesmiről), hanem csak amikor onnan visszaért, vitt haza. Én pedig vasárnap este éltem meg, hogy egy kollégámat a berlini Műszaki Egyetemről elvezethettem a döntésig Isten mellett. Hétfő délelőtt pedig egy egészen új kurzus ismeretlen diákjai tapsolták (pontosabban: kopogták) meg az előadásomat, ami pedig a mi egyetemünkön igencsak nem szokás.

Hát szóval így állok. A kardiológus mondta, hogy másokat ilyenkor két hétre kiír betegnek, utána pedig elmennek egy négyhetes kúrára. Nem muszáj persze, ha nem akarok. Hát én inkább itt maradok, ha már megkopognak a diákjaim. Persze most alacsonyabb sebességre kell kapcsolnom, meg hát egész életemben gyógyszereken kell élnem. Egy új korszak következik, beléptem a szívesek kategóriájába. Csak most, hogy mindenkinek erről beszélek, derül ki, hogy milyen népes ez a tábor. Úgy, hogy nem is olyan rendkívüli, ami velem történt, csak nekem tűnik annak.