Tegnap megszabadultam a betegségem utolsó külső nyomaitól; ebből az alkalomból szeretnék egy végső beszámolót adni.
Az utolsó lyuk sincs többé: Három hete a portot (amin keresztül a kemoterápiát közvetlenül egy vastag vénába kaptam; de a terápia legrosszabb ideiben mesterséges táplálékot is) kiszedték (altatással, két napja be kellett vonulnom a klinikára); most a PEG-et, a gyomorcsövet is eltávolították. (Az előfeltétele az volt, hogy három hónapja csak természetes módon táplálkoztam.) A beavatkozás lényegesen egyszerűbben zajlott le, mint amire számítottam: Azt hittem, a hasfalamat három rétegben varrják majd össze, utána naponta kötözés, mint a portexplantáció után, stb. De a műanyag csövet egyszerűen csak elvágták és a belső tartó lemezkét belökték a gyomorba (természetesen módon fog eltűnni, és kész. Holnap mehetek úszni – örvendetes kilátás ebben a kánikulában.A belső nyomok még nem jutottak el egészen idáig, bár nem panaszkodhatok. Szinte mindent tudok enni, bár számos ízt még nem érzek kellemesnek – az evés még inkább munka, mint öröm. Az állóképességem még messze van a régitől, bár napi 3-4 km-t gyalogok elég szép tempóban a kutyával és Nordic Walking botokkal. Az egyéb sporteszközök (kerékpár, stb.) használata sajnos még korlátozott az orrom miatt, amin keresztül még mindig nem kapok elég levegőt. Néha felébredek éjszaka, hogy bedugult. Akkor ki kell fújni – szerencsére elég folyadék termelődik, a szám sem olyan száraz, mint korábban. Általában ha visszatekintek, hogy hogy is voltam néhány hónappal ezelőtt, nagyon hálás vagyok, hogy idáig eljutottam. De nem csak az egészségileg, hanem a lelkieket is tekintve nagyságrenddel jobban vagyok. Nem csak mint a betegség alatt, hanem még annál is, mint azelőtt. Most mindezen strapa és halálközelség után egészen más szemszögből látom az életet. Minden nap, minden pillanat hálával tölt el és mint egy ajándékot fogadom. Mikor sétálni megyek a kutyával, a felhőket, a fákat (egy gyönyörű kastélypark és tó közelében lakunk), a levegőt sokkal tudatosabban élvezem, mint azelőtt.
Nem is beszélve a családomról. Az együtt megélt nehézségek alaposan összekovácsoltak bennünket. A házasságunk jobb, mint amit valaha is el tudtunk képzelni, és a négy gyermekkel (16-22) való kapcsolatom is kiváló. Megszabadultam egy csomó olyan nézetemtől, meggyőződésemtől és törekvésemtől, amik azelőtt olyan fontosnak tűntek, és most jelentéktelenek. Ez egy szabadulás az egész családnak.De a lényeg, hogy Istennel való kapcsolatom még sokkal szorosabb lett. A tőle való függéssel teljes mértékben tisztában voltam már a betegségem elején is. A segítségét sokat tapasztaltam a terápia alatt. De amikor a legrosszabbul voltam, gyakran hiányoltam a beavatkozását. Most, ahol most állok, megértem a „Lábnyomok a homokban” c. ismert történet jelentését. Most már látom, ahogy Ő a kritikus pillanatokban hordozott: amikor úgy tűnt, hogy nem megy tovább, embereket küldött, akik átsegítettek a válságon. Elsősorban a feleségemet, aki hihetetlen odaadással segített nekem: lemondott az orvosi tevékenysége egy részéről valamint a teljes szolgálatáról, hogy mellettem álljon. Hét héten keresztül mindennap meglátogatott a klinikán. Amikor már otthon voltam, gyakran felkelt az éjszaka kellős közepén, hogy segítsen nekem, amikor pánikba estem vagy gonosz gondolatok gyötörtek.
De küldte azokat az embereket is az egyházközségünkből, akik mindig is készen álltak, hogy elvigyenek kocsival az orvoshoz, vagy lelkigondozói szolgálatot vállaltak, vagy jöttek, hogy imádkozzanak értem. Számos barátunk a világ minden tájáról, akik olvasták ezeket az oldalakat, e-mailen, vagy telefonon visszajelentkezett, hogy imádkozik a gyógyulásomért. Ezt tette az egész gyülekezetünk, és Isten meghallgatta ezeket imákat. Meggyőződésem, hogy a gyógyulásomban a barátaink közös hite kiemelkedő szerepet játszott. Ezt ezúton is szeretném megköszönni.Ezt tettük egyébként a rádiós interjúnkban is; az adás augusztusban lesz.
A történetnek azonban még nincs teljesen vége: Orvosilag akkor számítok majd gyógyultnak, ha öt évig a rákmentes vagyok. Ebből négy és fél még hiányzik.Ezen kívül azt is szeretném, hogy az orromat megreparálják, hogy rendesen tudjak lélegezni. E célból decemberében lesz egy újabb MRI, és ha megint nem látható tumor, januárban vagy februárban megoperálják. Az eredetileg tervezett sebészeti beavatkozás (orrsövényemet kiegyenesítik; ezalkalommal fedezték fel a daganatot) mellett eltávolítják a keletkezett összenövéseket is. Erre csak később került sor, mert a besugárzás által megrongált szövetekben (a lehető legnagyobb mennyiségű sugárzást kaptam) rossz hatásfokú a sebgyógyulás: minél később a terápia után zajlik le az operáció, annál nagyobb az esélye, hogy nem lesz komplikáció. Nos, az imákra továbbra is szükség van.
A munkám? Még nem tudom pontosan. Az onkológusom azt mondta, hogy egy ilyen kezelés után másfél évre kiírják az embert. Azonban már észrevettem, hogy hiányzik az egyetem. A következő téli félévben biztosan nem fogok előadásokat tartani, de talán jövő nyáron. Talán csak egy kisebb tanfolyamot ... már előre örülök neki.Ahogy Eszter lányunknak is örülök, ha pár hét múlva az egyéves torontói tartózkodásáról visszatér, hogy az orvosi tanulmányait Berlinben befejezze. Judit Freiburgból csak az egyetemi vakációra jön haza; akkor itt a szomszéd faluban egy gyakorlatot végez a pszichológiai tanulmányaihoz. Tomi, aki nemrég érettségizett, szintén Berlinben fog tanulni biotechnológiát. Philipet azonban elveszítjük egy évre: ő a 11. osztályt a floridai Orlando-ban fogja elvégezni (ahol Tomi is volt, valamint az egész család hat évvel ezelőtt). Milyen jó, hogy Ingrid itthon marad!
A legjobb azonban az, hogy Isten itt van. Ő tett engem egészségessé és Ő fog átvezetni ennek csodálatos életnek hegyein és völgyein, amit Ő ajándékozott nekem. Dicsőség neki.András