“Ki ne szeretne a világ ura lenni” – kérdezi a szerző a könyvhöz írt előszavában; én meg azt kérdem: “Ki ne szeretne jó regényt írni?” És hozzátehetem az undorító reklámból az agyakba furakodó fordulatot is: lássuk, vajon kiállja-e az írás az olvasók próbáját!
A történet az 1987-2090 közötti időtartományban játszódik. Egy genetikai mutáció eredményeként szuperzseniális ikerpár születik. Az ikrek közül a fiú az ENSZ főtitkárává küzdi fel magát – háta mögött az őt zsidó származása (és zsenialitásával elért üzleti sikerei) miatt támogató Makkabeus-lobbival. Átformálja a világot: nincs energiaválság, nincs éhínség, nincsenek vallási ellentétek. A szép új világ azonban összeomlik, amit mi olvashatunk az a Főtitkárnak a halála előtti utolsó napokon, az óvóhelyen írt visszaemlékezése. A Főtitkár az utolsó oldalon megtér Jézushoz és megölik a forradalmárok.
Kicsit csalóka így összefoglalni a történetet, de nem tudom jobban: ebből ugyanis úgy tűnik, mintha valóban regényről lenne szó. De nem az, s ez az egyik legnagyobb gondom az írással: nem regényszerű, (viszonylag) folyamatos történet, hanem (egyébként nem rossz) elmeszikrák egymás mellé fűzésével előállított mű: jobban hasonlít egy közös hős személyén keresztül összekapcsolódó elbeszélés-sorozatra. Igazából ezt már a bevezetésben elárulja maga a szerző is: “A… történet bepillantást nyújt a műszaki, társadalmi és gazdasági fejlődés lehetőségeibe. Tartalmazza a szerző tudományosan megalapozott ötleteit, mint a szaharai óriáserőmű, amely révén a napenergia helyettesíti a kőolajat, a bakszer és szpészfúd, (ezek az élelmiszerellátás problémáit oldják meg), vagy az alkoholizmust a demográfiai robbanás megfékezésére felhasználó altont. Egyebek között megismerjük a fiction science-et (a fantasztikus tudományos értekezés népszerű változatát), a káoszelméletet, az Antikrisztusról szóló próféciákat, Európa legszebb sívidékeit, és a kommunikációt reformáló, elektronikus papíron használt rovásírást. Ezen túlmenően a regény tükrözi az… író… nézeteit a világról, erkölcsről, az együttélés normáiról, Istenről.”
Ez sok ugyan, de ahhoz kevés, hogy az egymás mellé rakott ötletek regénnyé álljanak össze. A legnagyobb baj – szvsz – az idővel van: a mintegy hét évtizednyi táv ahhoz sok, hogy rendesen (és a rendelkezésre álló energiával és terjedelemmel) le lehessen írni, ahhoz viszont kevés, hogy a vizionált változások valóban lezajolhassanak: világbéke, globális vallási tolerancia, egyetemes vallás: ezekhez 70 év – a SF melletti minden ragaszkodásom dacára – szerintem kevés (lesz), s így romlik a történet hitele is. (Ki mondta, hogy egy SF-nek nem kell hitelesnek lennie? Ugyan!)
Végül is a történet szépen, lassan épül: a Főtitkár megváltoztatja a világot és a testvére által kidolgozott módszereknek is köszönhetően jól látja és ellenőrzi is a társadalmi mozgásokat, a közvélemény alakulását. 2088 karácsonyáig. Újévre kiderül, hogy kezdenek kicsúszni a dolgok a kezéből, 2089 tavaszán kirobbannak az első fegyveres összetűzések, a világ összeomlik. A történet belső logikája szerint tartom hiteltelennek ezt a fordulatot: amit 40 éven át (sikerrel!) építenek, az nem omolhat össze előjelek nélkül és nem omolhat össze fél év alatt. (Azt mondanám a műszakilag hangoltabbaknak, hogy a társadalmi folyamatoknak is van tehetetlenségi nyomatékuk, a változások kiteljesedéséhez időre van szükség. Tessék megnézni, hány évig haldoklott a római birodalom vagy – mondjuk – a Szovjetunió! Hitelesség!)
Inkább arra gyanakszom, hogy a szerző belefáradt az írásba és egyetlen – képletes – mozdulattal elvágta a főhős torkát. Kár.
Ugyanakkor viszont – az alább írt fenntartásaim megőrzésével – el kell ismerni, hogy a befejezésben jól fokozza az író a drámai feszültséget, jól építi fel a csattanót: egyszerre ér véget a történet és a főhős élete, s még időben megtér Jézushoz.
Talán azért, mert magam nem vagyok vallásos, nem érzem igazán, miért volt szükség a zsidó lét, a kereszténnyé válás, az ateizmusról Jézushoz való megtérés fonalaival ennyire átszőni az írást. Ahhoz, hogy valaki erkölcsös legyen, nincs okvetlenül szükség a vallásra (egyikre se), dramaturgiailag pedig – hát, nem tudom… Kicsit erőltetettnek, mi több, kicsit erőszakosnak érzem: mintha egy kicsit engem is meg akarnának téríteni, ezt pedig nehezményezem. Főként kuszának tűnnek az utolsó oldalakon ábrákkal is illusztrált Isten-ember-hit-Jézus-Én összefüggésrendszerek: ezt talán nem kellett volna. Egy informatikusnak illik tudnia, hogy a modellalkotás mindig redukció: a lényeges, jellemző vonások kiemelése, a másodlagosak (esetlegesen időszakos) háttérbe szorítása annak érdekében, hogy a lényeg megragadható legyen. De hát ez egy vallási, hitbéli kérdésben nem biztos, hogy szerencsés…, de ami fő: nem sikerült.
Egy jó SF-ben jó ötletek is vannak, ezt a mércét az írás teljesíti. vannak többé, és vannak kevésbé hihető ötletek, nekem egyedül az elektronikus rovásírás gondolata nem tetszett – de ez egyéni gond.
Azért egy helyesírás-ellenorzó programot lehetett volna használni…
Amit az sem szűrt volna ki: a szerző következetesen rosszul alkalmazza a párbeszédre vonatkozó szabályokat (HSZ 258.). Standard hibák:
– De ha jönne valaki, – ellenkeztem, – mondjuk…
– Úgy gondolom, most itt van. – hangja majdnemhogy remegett, láttam rajta a felindulást.
ENSz
És így jó (figyeljünk az írásjelekre):
– De ha jönne valaki – ellenkeztem –, mondjuk…
– Úgy gondolom, most itt van – hangja majdhogynem remegett, láttam rajta a felindulást.
ENSZ
7. Na és?
Na és? Összességében végül is nem rossz. Megéri az olvasásra fordított időt.
Tisztelt Z. úr,
hálásan köszönöm a Főtitkárról írt reflekcióját. Elsősorban azért, mert Ön az első, aki vette magának ehhez a fáradtságot. Tekintettel arra, hogy az írás a legmesszebbmenőkig nem a kenyerem, teljesen amatőrnek vallom magam, fogalmam sincs arról, hogy mennyire jó vagy rossz az, amit összehoztam. Ha valaha is írok, elsősorban a saját szórakoztatásomra, és ha beteszem az internetbe (a saját oldalamra; a Solaria a tudtom, bár nem a beleegyezésem nélkül vette át), csak azért van, mert nem tartom kizártnak, hogy mást is szórakoztatni tud. De hogy ez így van (a kritikája befejező mondatára gondolok: “Megéri az olvasásra fordított időt.”), Öntől hallom (olvasom) először. Már ezért is eleve hálás vagyok.
De a kritikája is, ami nem tetszett, örvendeztet. Hiszen az egész életemet – mint a regényben is ábrázoltam – az előrehaladás vágya jellemzi, és hogy fejlődhetnék, ha senki sem hívja fel a figyelmemet a hibáimra?
Így például a helyesírásra. Harminc éve nem élek Magyarországon, így nem csoda, hogy rég elfelejtettem az érettségi anyagot. Ezen a nyáron jutottam például hozzá egy Ön által is javasolt magyar helyesírásellenőrző programhoz (az Ön által olvasott szöveg kb. 5-10 éves) és átfuttattam rajta a Főtitkárt is. Meg voltam lepődve az általam rosszul tudott (vagy kitalált) szabályok nagy számától. Most már csak idő kellene, hogy az új verziót html-be konvertáljam.
Időközben egyébként az írás tovább szövődött, és az Ön legnagyobb problémája vele tovább nőtt: belefűztem az azóta született elmeszikráimat, és így regényszerűségéből tovább veszített.
Igaza van, 70 évnyi idő a leírt változásokhoz (pl. a Föld lakosságának másfél milliárdra való csökkenéséhez) valóban kevés. Ezt írói szabadságként – ezek szerint hiteltelenül – megengedtem magamnak.
Ön az összeomlást is hiteltelennek tartja. Ez persze filozófia (hit, ideológia) kérdése. Én – mint a befejezés is mutatja – nem hiszek a pénz összetartó hatalmán alapuló, ma általunk (EU) minden erőnkkel épített világrend tartósságában. De nem ritkák a mások által propagált gazdaságtani modellek, amelyek (mondjuk Mexikó vagy Brazília eladósodásából, vagy akár a Y2K-ből adódó) összeomlás dominószerű továbbterjedését ábrázolják. Ezen túlmenően hiszek a zsidóság (Isten által meghatározott) különleges szerepében, az ebből következő inherens antiszemitizmusban. Ahol pénz van, ott vannak zsidók, és ott él az antiszemitizmus is, még ha – tisztán anyagi vagy szociális érdekből – ez sokan lenyelik. Egy zsidó dominancián alapuló világrend nem életképes. A római birodalom valóban sokáig haldoklott, de a Szovjetunió!? hetek alatt omlott össze; én még ma sem tudom elhinni! A történelem is produkál hiteltelen történeteket.
Nem, nem fáradtam bele az írásba, amit az is mutat, hogy a volumen időközben további 50%-kal nőtt. A véget így terveztem kezdettől fogva.
A megtéréssel és megtérítésével kapcsolatos kritikájával is egyetértek – ez az én személyes történetemből adódik. Ha érdekli, elolvashatja:
https://mystory.me/story/andreas-solymosi/hu/
Még egyszer köszönöm a fáradtságát, és ha nem tiltakozik ellene, a kritikáját beteszem az Internetbe.
Üdvözlettel
Andy S. Falkner