2008 november 14

2008 november 30

2008 december 7


Kedves Barátaim,

szeretném megköszönni mindazokat a leveleket és hívásokat, amelyek kifejezték, hogy velünk éreztek, részt vállaltok a sorsunkból. Minden egyes reakció fontos számomra. Azt jelentik, hogy szükség van rám és plusz erőt adnak az előttem álló terápiához. Köszönöm.

A kímélet ideje lejárt, holnap kezdődik a buli. A fejemet szétlövik egy atombombával. Nem az egészet, csak egy részét. A rosszabbikat. Hat hét múlva, így szól a prognózis és a reményeim, már csak a jobbik részemből fogok állni.

Bocsánat, ez az akasztófahumor csak a megbirkózás-stratégiám része. A sztent-beültetésem előtt 6 éve is szétkürtöltem, hogy egy vascsövet döfnek a szívembe, hogy attól jobban verjen. Időközben megtudtam ugyan, hogy a sztentet nem vasból, még csak nem is fémből készítik, de hát a mondás olyan jól hangzott …

Az ABC-fegyverekből még a C-t is bevetik. (A B-t ugyan gyakran ajánlják, de hát én nem vagyok egy olyan alternatív típus: a bio-rákkezelés nem éppen az, amire rábíznám magam). Ez a C – a kemoterápia – lesz valószínűleg a procedúra legkellemetlenebb része. Elvárható, hogy egy darabig mesterségesen fognak táplálni, mert a nyelés annyira fog fájni. Ha ezeket a mindenféle mellékhatásokat kifestem magamnak, hát bizony … – most azt kellene írnom, hogy elkap a borzongás, vagy a félelem, de ez nem igaz.

Ez a második megdöbbentő a történetben. Az elsőről, a halálfélelem legteljesebb hiányáról már beszámoltam (www.solymosi.com/Krebs/Rak.html). Sokan mondják, hogy a halál nem a legrosszabb, a meghalás a rossz, az azzal együtt járó szenvedés, fájdalmak – pont az, ami előtt én most halál nélkül is állok a terápiában. Lehet rémtörténeteket hallani, meg aztán aláírtam az a lapot is, az összes lehetséges mellékhatás listájával …

Ez idáig egy többnyire fájdalommentes életet éltem, és arra a picire, ami mégis volt, inkább csak rosszul reagáltam: vérvételnél már többször rosszul lettem és egy szemölcseltávolításnál a legrosszabb mindig az érzéstelenítés első tűszúrása volt. Itt megint csak visszaemlékszem az új életem elejére, amikor 32 éve először mentem hívőként fogorvoshoz. Azelőtt mindig halogattam a látogatást, mert féltem tőle (A fogaim a háború utáni bébitáplálkozás és az 50-es/60-as évek keleteurópai fogorvosi ellátás szintje mellett emiatt is annyira rosszak.) Annak megértése, hogy Jézus Krisztus a kereszten sokkal rosszabbat is elviselt, segített a fájdalomtól való félelmem legyőzésében. Azóta ugyan nem lettem szenvedélyes fogorvoslátogató, de a fúrást és tömést minden további nélkül elviselem injekció nélkül is.

Most nem tudom, milyen szenvedések előtt állok. De a tőlük való félelem teljesen hiányzik. Jézus a kereszten nem csak fájdalmat viselt el, hanem az Istentől való elhagyatottság érzését is (utolsó szavainak egyike: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”). Az ő áldozatának köszönhetem, hogy most velem ennek pontosan az ellenkezője történik: Isten olyan mértékben hordoz, mint ahogy azt még soha életemben nem tapasztaltam. Teljesen rá tudom magam bízni, és el tudom várni tőle, hogy amit megenged, azt elviselhető és megadja a hozzá szükséges erőt is.

Lelkileg-érzelmileg tehát nagyszerűen vagyok, a körülményekhez képes természetellenesen jól. Testileg – naja. Egyre gyengébb leszek és azt hiszem, állandóan enyhe lázam van. A panaszaim (fejfájás, fülcsengés, lüktetés, miegymás – az éjszaka közepén mindig beveszek egy fél fájdalomcsillapítót, hogy aludni tudjak) egyre erősödnek, naponta vagy legalábbis hetente. Így elegem van a várakozásból. Kimondottan örülök a terápiának, még ha ez abszurdnak is hangzik. Ne nőjön tovább az a vacak a fejemben, lőjék szét inkább! Még ha egy kicsit fáj is.

Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy holnap (december 1-én) reggel befekszem a berlini egyetem klinikájára (közvetlenül a munkahelyem, a TFH mellett), kezdetben mindössze csak 1-2 napra. Később (a mesterséges táplálás miatt) valószínűleg még egyszer, kicsit hosszabb időre. Különben Ingrid feleségem szállít majd naponta a besugárzásra, amely állítólag az embert testileg meglehetősen megviseli. Utána zöldebben fognak világítani a fogaim, mint egész Csernobil :-) . A besugárzást a legmodernebb (kísérleti?) technikával mindennapos MRT által vezérelt számítógép végzi pontirányzottan. Remélhetőleg orvos-informatikusainknak jól tanítottuk a TFH-n a minőségellenőrzés elveit, úgy hogy nem hagytak hibát a szoftverben – az egészséges sejteket többnyire meg kell kímélni.

Ezt támogatandó egy könnyebb fajtájú kemoterápiát is kapok, ami némileg vigasztalóan hangzik. Ez a megdagadt nyirokcsomóimat is nyugalomba kell majd, hogy hozza. Ezek már annak a jelei, hogy a további várakozásnak nem lenne jó vége …

Még egy szempontról be kell számolnom, amely a mély istentapasztalat után talán a legjobb az egész történetben. Ez a családom. A feleségemmel házasságunk legszebb (legkonfliktusmentesebb) heteit töltöttük el (miért kell ehhez rákot kapni az embernek?!) és a gyerekeimmel is intenzívebb és mélyebb a kapcsolatom (részint Skype-on vagy telefonon keresztül) mint valaha. A (maradék?) időmet már nem az irodámban töltöm (ott még a fűtést is lekapcsoltam), hanem a nappaliban és élvezem az életet. (angolul living room-nak hívják, ugyebár). Ülök a kandallótűz előtt (gyakran fázom; a meleg főleg az arcomnak meg a fülemnek tesz jót) és néha azon gondolkozom, hogy mit kellene még elintéznek. Nem jut eszembe semmi. A feleségem azon is észreveszi, hogy milyen jól vagyok, hogy annyit zongorázom, mint már évek óta nem: rég nem játszott szonátákat, fúgákat, régi és új dícsőítő énekeket. A visszatekintésem tanúsítja, hogy az élet teljessége jutott ki nekem; senki nem várhat el többet. Hogy lesz-e folytatása vagy sem, hogy fájdalmakkal-e vagy anélkül – csak dicsérni tudom a hatalmas Istenemet érte és köszönni neki.Szeretettel üdvözöllek valamennyiőtöket

András


German